Csöndet font körém az éj komor sötétje,
Mikor a nap eltűnt vérvörös palástban.
Álom mögé bújt az ég tündöklő kékje;
Csak a szív, ki éber még, ki látni vágyja.

Ám egy csillag fénye tündöklőn rám ragyog,
És a szív, a hűséges, már feledni bír.
Hisz csillag ő, kit csak az éjben láthatok,
És ében szép szemét, mint csillagot… mi hív.

Ki nem lát az éjben fényűző nagy csodát,
Olyannak mit ér a fenséges pirkadat?
Éjben is van csoda, ne légy vak, kell, hogy lásd!
Úgy vágyom én e csillagot… bár nem marad.

Álmot font körém az éj komor sötétje,
Mely szemében tűz, vágy, s néha oly bánatos.
Boldogság mégis, ha éjsötét szemének
Tündöklő csillaga, oly szépen rám ragyog!

Rácz Endre ©
2018. 07. 29. Szerep