Nem régen egy leginkább bizalmasomnak tekintett barátom, azt mondta rám: szemforgató vagyok. Éreztem, hogy ez rossz ómen, hát megnéztem az értelmező szótárban: szemforgató egyenlő:  képmutató, álszent...

A képmutatót el tudom fogadni. Az ember igyekszik, mindig, minden körülmények között a lehető legjobb képet mutatni önmagáról.

De hogy álszent volnék ? azt sohasem gondoltam magamról.

Vágytam arra, hogy  templomi esküvőm is legyen. Amikor összeházasodtunk, már erősen rossz szájízzel nézte állam bácsi a templomi esküvőt, de a legfőbb ok, mégis csak az volt, hogy nem stimmeltünk  egyházilag.  Ő katolikus, én evangélikus.  Ragaszkodtunk sajátunkhoz, illetve a társam inkább az édesanyja elvárásának akart megfelelni.  Én engedtem volna... El is mentünk Páter Atyához, a közeli kápolnába.  Megnyugodhattam, az Atya ugyanis közölte, hogy nekem előbb ki kell térnem, majd felvenni a katolikus vallást, csak azután eskethet bennünket össze.Erről még szó sem lehetett, ezt az áldozatot a társam sem kérte tőlem. Így aztán csak polgári esküvőnk volt.

Sok-sok év telt azóta. A gyerekek kirepültek. Ketten maradtunk. Mindenre több időm maradt. Vasárnaponként megint templomba jártam. Ő otthon várt, megmelegítette az ételt, megterített. Az ebéd után beszélgettünk. Elmeséltem, kik voltak a templomban, kivel találkoztam, és időnként azt is miről prédikált a tisztelendő úr. Őt már ismerte, ha találkoztak szívesen váltott vele szót, mindketten Sopronban szolgáltak katonaként. A katonaságról beszélni, élményeket mesélni, nagyon szeretett, olyankor megfiatalodott, elfelejtette a betegséget. Egy alkalommal megkérdezte, miért harangoznak, nagyjából mindig azonos időben, amíg én a templomban vagyok? Nem tudtam a választ,  ezért megfigyeltem,hogy a harang mindig akkor szólal meg, amikor az Úrtól tanult imádságot mondjuk. És már a következő vasárnap, amikor hazajöttem a templomból azt mondta, ma én is imátkoztam veled fülcsikém, amikor megszólalt a harang . Ez olyan jól esett, rögtön kértem,jőjjön el velem a templomba.  És azt mondta,lehet, lehet, hogy elmegyek. Az eljövő vasárnapon aztán felöltözött... Már a másodikat harangozzák, indulni kéne!  Ne haragudj nem tudok veled menni, nem bírok, nem vagyok kész. Menjél csak úgy, ahogy eddig volt.

Telt, múlt az idő, fizikailag egyre gyengébb lett. Napi foglalatosságunkhoz tartozott a biblia olvasása, én olvastam, ő hallgatta. Racionális gondolkodása az olvasottakat többnyire nem értette. Viaskodott a gondolataival. Órákon át beszélgettünk. Nem kívántam meggyőzni semmiről, legyőzte ő saját magát. 

Vasárnap elmegyek veled a templomba. A kosztümödet vedd fel, azzal a gyönyörű blúzzal, amiben mindig olyan elegáns voltál. Óh ! Istenem !  A kosztümöm több éve nem volt rajtam, talán fel sem tudom venni. Amióta abba hagytam a cigarettázást, akárhogy is vigyáztam, felszedtem pár kilót. Jól sejtettem, erősen szűk lett. Szerencsére nagyon ügyes a varrónő, viselhetőre igazította, neki pedig vettem egy öltönyt. Közel negyven kilót fogyott, így is úgy is szükség lesz rá...

Vasárnap van, már az első harangszónál elindultunk. Mennyire gyenge volt, izgatott, remegett minden porcikájában. A paplaknál alig hallhatóan suttogta: mindenki minket néz, úgy szorongok.Aztán karon fogtam és  úgy mentünk fel a templomba. Lassan enyhült a feszültségünk, már nem remegett. Éreztem, hogy most különleges dolog történik.  Fogtuk egymás kezét ...és én az esküvőmre gondoltam. Töredékek jutottak eszembe: sem örömében, sem bánatában, sem egészségében, sem betegségében,  sem éltében, sem holtában, őt soha el nem hagyom...

Sokan voltak a templomban, vagy kétszáz ember, arra gondoltam, ők mind látták, hallották az eskümet.

Otthon az ebéd után lepihentünk , nem beszélgettünk.  Majd jött a biblia olvasás ideje, s mielőtt belekezdtem volna megszólalt:

Ma a templomban  Isten színe előtt , feleségül vettelek fülcsikém, ahogy mindig is szeretted volna. Tudom,  éreztem...

Mielőtt elment, még ezt is megtette értem.  Az egyetlen ember volt, aki soha, de soha nem bántott meg, még csak egy szóval sem.

Szemforgató?