Mit is mondhatnék neked?
Veszítettél és téged is elveszítettek.
Mire gondoltál, mikor közelgett a vég,
amikor nem tudtad, hová mehetnél…?

Sajnáltad, hogy menni kell,
majd sötétedett a táj, és talán
vers formálódott benned, hogy elmondhasd furcsa rémálmodat…
valakinek.

Csak a nyirkos falak, melyek
üresen konganak, a visszhangos terem,
melyben nem volt más, mint kinyújtott kezek
és sóvárgó tekintetek.

Visszanéztél, látva az omladozó
falakat, a kitárt ablakokat, melyen belépni készült
az új tavasz.
De az Út elkészült.

Nem értem, miért kellett ennek megtörténnie?
Hiszen annyi szép nap várt még itt rád és talán ránk is…
Testvéri ölelésem legyen, s a közös emlékek veled…
Szeppentke, Kedves.

Szívemben maradsz örökké.
Nem feledlek, míg csak élek megőrzöm emlékedet,
Mert csak az hal meg, akit elfelejtenek.
Az újra viszontlátásig... Isten veled.
(Széda)

2025. március 28. 

TM