Képzeljétek ma reggel váratlanul beleléptem...elkerülhetetlen volt...hiába szerettem volna kikerülni, nem sikerült, hiszen ami törvényszerű, az meg is történik.

Tudom, hogy most értetlenül csóváljátok a fejeteket és azon morfondíroztok, miféle filozofikus eszmefuttatásba fogok épp bele? ...és miért nem néztem a lábam elé, ha vigyázok tán elkerülhettem volna, hogy belelépjek...de nem...én amolyan szepisen durr bele.

Hiába is hímelek-hámolok, csak ki kell mondanom a pőre igazságot, minden kozmetikázás nélkül, a natúr valóság leplezetlen tükrébe bámulva...beleléptem a hatvannégybe.

Ez nem kerek és valami kényszer képzettől indíttatva mégis úgy döntöttem készítek egy kis számadást, ami nem egyenlő a zárszámadással, hiszen nem rúgom az utolsókat ebbe a néha kiábrándító és mégis keserédes valóvilágba.

Az életem úgy indult, mint általában azoknak, akik szinte napra pontosan jöttek a világra. Pedig nagyon jó volt nekem ott az Anyukám pocakjában, ahogy visszaemlékszem...kapaszkodtam is erősen , valahogy nem akaródzott megszületni a Zsidó-kórházban, abban a Rákosi Mátyás uralta korban, ahol Ratkó Anna dogmája szerint „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség”. De hiába volt minden igyekezetem, vagy 15 órányi partizánkodás után némi ösztökélésre reagálva elő kellett jönnöm, hiszen szinte futószalagon születtek meg Ratkó sorstársaim is.

Születésem után a második sokk akkor ért, amikor kiderült, hogy Apám és a Nagyszüleim meg voltak róla győződve, hogy fiú leszek, Anyukámat is ez irányba terelgették, mintha ez valami kívánságműsor lett volna.

Így aztán amikor kiderült, hogy hiányzik rólam egy kis plusz, Anyukám elsírta magát.Az orvos pedig jól leszidta:
-Kismama! Meg sem érdemli ezt a szép kisbabát (ez voltam én)

Mint kiderült nevem sem volt, mert Ők Robikára készültek, de én áthúztam a számításukat :) Így aztán Anyukám a szülőágyon döntött úgy, hogy Éva leszek. Én azért éreztem már akkor is, hogy a lelke mélyén engem akart és csak azért volt csalódott, mert Apámnak nem tudott a kedvébe járni. Pedig az Apám meg sem érdemelt minket, mert apró gyermek voltam még, amikor egy másik nő miatt lelépett.

Apai Nagyszüleim viszont imádtak. Én voltam az első unoka, bár az az igazság, hogy a Nagyanyám, -aki egy igazi dáma volt-, kissé neheztelt Anyukámra, hogy Nagyivá tette. Az meg sem fordult a fejében, hogy ehhez az Apámnak is volt köze rendesen.

Így indultam el azon az úton amit 63 éve és egy napja taposok, először csak csúsztam, másztam, totyorogtam, estem-keltem, tápászkodtam, aztán megtanultam járni, futni, sietni, sétálni, andalogni, mostanában csoszogni...és újra esek-kelek, tápászkodok és ha megérem majd totyogok megint, amolyan öregnyanyásan. :)

Életem útján a mai napig kísér az Édesanyám. Sokáig Ő fogta a kezem óvón, most már én fogom az Ő kezét hálásan és segítőn.

Ezen az úton indultam el a nagy betűs ÉLET-be, ahol aztán megismertem a szeretetet a szerelmet a csalódást a hazugságot az igazságot, a megcsalást és hűséget, az ellenséget és Barátot. Megtanultam összetartani a Családot, ami hol sikerült, hol nem. Megpróbáltam és próbálom ma is gyengeségemet és esendőségemet legyőzni, hogy segíthessek azoknak, akik rászorulnak. Igyekszem kőszikla lenni és elhinni azt, hogy mindenkiben lakik valami jó és őáltaluk talán én is jó leszek. Amíg csak élek megpróbálok ember maradni, bármennyire is közhelyesen hangzik...mégis folyton próbálkozom.

Az utamon Ti is velem meneteltek töretlen kitartással kedves Barátaim! Sokatokkal évek óta (és vagytok páran, akikkel rövidebb ideje) egy az utunk. Mindnyájunkat összetart a hitünk, az egymás iránti tisztelet és szeretet, az alkotás vágya és a Magyarerő és az hogy magyarok vagyunk. Hiszem, hogy ez így is marad amíg világ a világ!

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Szeretettel: Szepi