Ülök mozdulatlanul partodon,
bennem a múlt idő megreked,
majd lassan,
mint homokórában a homokszemek,
egy rólunk szóló némafilm pereg,
egyre pereg,
és már a hullámok mesélnek.

Látom, ahogyan a szél, ezüst hajadba kap.
Nem zavar.
Összehúzott szemmel a túlsó partot nézed,
aztán a sirályok röptét követed,
és mesélni kezdesz,
a másnap hajnali horgászatot tervezed.
Lelkem felsír, hisz ez mind csak képzelet.

Ülök mozdulatlanul partodon,
a mosoly néma arcomon,
szememben kéklő fényed,
napcsillagoktól szikrázik tükörképed,
szívem ujjong e szépségtől,
de nincs kinek mondanom.

Nincs kinek mondanom,
Holddal, Nappal csobbanva –
mily szépen beszélsz,
elringatsz, mesélsz.

Ülök mozdulatlanul partodon,
lassan érkezik az est,
fénylő halakkal,
nádsusogással,
szívem magányos dalát hallgatom.

TM

2026. június 7.

(Régebbi versem átirata)