Szonett 92.

Fonnyadó bőröd, nekem most is bársony,
Leheveredek zizegő almodra,
Estém a szerelmet Veled álmodja,
Eltakar minket a rőtszínű vászon.

Túlteszünk mi minden gonosz varázson,
Belevágunk egy bús szélfutta dalba,
Szebb véget az ember miért akarna,
Mert összebújunk, hogyha jő az alkony.

Sejtelmes ködöd majd magához ölel,
A zord november már itt topog közel,
Akkor sem engedjük el egymás kezét.

Életem benned alámerül lassan,
Érett felleged még soká láthassam,
Minket nem választhat többé semmi szét.

2013. október 2.