Úgy szeret engem a tél –
csókolnak szilánkos fagyok.
Tudja jól, hogy lelkem facér,
s mint ő, magányos vagyok.

Égi szőttest terít elém
sárutamon, léptem alatt
ropog a szűzfehér erény.
Áll az idő: remény fakad…

Zúzmarás virággal köszön,
széllel zörget az ablakon.
Millió éve van közöm
hozzá – ő az én évszakom!

Jégdalokat dúdol nekem,
kottája póznák közt feszül.
Örök a színházbérletem –
a szívem tapsol itt belül.

Néha felgördül a függöny –
(szétúsznak a lomha felhők),
fény villan az ólomtükrön,
s meglátni a főszereplőt:

aranyló köpenyben kilép
a Nap maga , lélegzetem
is eláll. Szikrázó hitét
szórja - békét játszik velem.

 2017.02.09.  Csorba Tibor