Telik az idő... lassan már nyolc éve, hogy Édesanyámat elvesztettem. Nem igaz az, hogy az idő enyhíti a fájdalmakat! Egyszerűen csak megy tovább az élet körülöttünk. A sok-sok gond, probléma elvonja a figyelmünket a fájdalmunkról, de ha jön az esti csend, vagy az életnek egy-egy emléket idéző aprócska mozzanata, újra megtelik a szívünk fájdalommal, a hiánnyal, amit a szerett hozzátartozó elveszítése okozott.
   Anyai nagyszüleim nagyon gazdagok voltak. Akkoriban az övék volt a megye legnagyobb étterme, ahová a kiváltságos "úrinép" járt elverni a vagyonát. Édesanyám is megtanulta a főzés csínját-bínját, fortélyait. Az utóbbi időben nagyon megkívántam a húrkát. Vásároltam is tucatnyi helyen, de egyik sem hasonlított ahhoz, amit Édesanyám készített. Annak volt valami különleges íze. Nem csak azért, mert Édesanyám készítette. Olyan különlegesen fűszerezte, hogy az ember napokig érezte a szájában az ízek zamatát. Talán az én hanyagságom okán, vagy azért, mert panel lakásban nem szokás disznót vágni, így kimaradt az életemből a húrka készítése. 
   De most, az utóbbi hetekben annyira vágytam az Édesanyám-féle húrka ízére, mint még talán soha semmire, átkoztam magam, hogy miért nem írtam le azt a receptet, amit Édesanyám tudott.
   A napokban összefutottam a bátyámmal. Szüleinkre emlékezve sok minden más mellett felhozódtak a régi disznóvágások még akkor, amikor Apukám is élt, és persze a húrka, amit úgy kívántam. Bátyám a rá jellemző kedves mosolyával hallgatta emlékezésemet, aztán megemlítette, hogy idősebb bátyánk jön haza a napokban, jó lesz kicsit beszélgetnünk. Jött is a telefon, hogy összejött a család, ebédre várnak.
   És az ebéd... az ebéd a hőn áhított húrka-kolbász volt, úgy készítve, ahogyan Anyuka készítette. Pont úgy! Ahogy ültünk az asztalnál - mi hárman testvérek  és általam és a szüleim által is nagyon-nagyon szeretett sógornőm - olyan volt, mintha  a szüleim is jelen lettek volna. Tudom, ezen sokan mosolyognak, de én éreztem a jelenlétüket.
   A  bátyám, az én imádott bátyám képes volt miattam fáradni, - pedig nagyon beteg - képes volt megidézni szeretetével a szüleinket, hogy egy-két órácskára megint együtt lehessen a család, mélységes szeretetben, testben és lélekben egyaránt... 
Boldog vagyok, hogy ilyen testvéreim vannak...