A szeretet egy tavaszi reggel,
amikor a harmatcseppek
gyémántként csillannak a fűszálakon. 

Egy csendes folyó,
ami halkan folyik a völgyben,
táplálva a part menti fákat,
amik hálásan hajolnak fölé.

A szeretet a gyökér,
ami mélyen a földbe fúrja magát,
hogy a viharban is tartást adjon,
és az ág, ami kitárja karjait,
hogy befogadja a világot.

Egy édes gyümölcs,
amit a türelem fájáról szüretelünk,
és édes bor, amit a megbocsátás
kelyhéből fogyasztunk.

A szeretet egy csillag,
ami a legmélyebb sötétségben is fényt gyújt,
hogy utat mutasson.
Olyan, mint a sivatagi oázis,
ami életet lehel a reménytelen tájba.

A szeretet a szél,
ami suttogva mesél a titkokról,
de a viharban is erővel ölel.

Olyan, mint egy régi dal,
ami a szív legrejtettebb zugában is
ismerősen cseng, mint a hang,
ami kimondja a nevünket,
amikor már a világ is elfeledett bennünket.

A szeretet az a menedék,
ahová visszatérünk,
miután a világ elfordult tőlünk.

TM