Anyámról anyámnak

Magamban mindig tereket hagyok,
hiába izzaszt nyár, szorít a tél,
bennük él még Anyám, ki rég halott,
és szól hozzám, ha hallgat is mesél.

Nem hittem, Ő tudta, gyorsan elmegy,
a világ üres lett, csendes a ház,
képek, tárgyak, nagy rideg termek
maradtak csak, és az örök gyász.

Remélt, szerette, hitte az Istent,
várta, mit az élet megtagadott
tőle, már Vele van, engem itt lent
hagyott, de Hozzá oly közel vagyok.

Így számomra örök, hallhatatlan,
végtelen, mint az óceán, tenger,
a partjait járom egymagamban,
ha megszületik, árva az ember.

Hívom magamhoz sírva, rekedten,
nem jöhet el hozzám, de hall, és néz,
rabként az evolúcióban rekedtem,
a bajban óv, és rajtam egy lágy kéz.

Harag-barlangban, sorvadt közönyben
vénembert vezet, ki korán meghalt,
vigasztal, felszárítja a könnyem,
érzem melegét, a segítő kart.  

Vétkek erénnyé magasztosultak,
ha voltak, tettét segítő-szándék
diktálta, kövült fosszíliákat
őrizgetek, az élet ajándék.

2015. 02. 13. péntek