Másnap elérkeztek a Felejtés folyójához. A víz sötéten kavargott a sziklák között, és nem vezetett át rajta sem híd, sem palló. A túlparton azonban ott állt egy apró kunyhó, amelynek ablakában egy idős asszony üldögélt.
- Segítsetek! - Kiáltotta. - Évek óta nem látogatott meg senki, és már azt sem tudom, hogy milyen érzés, amikor valaki megfogja a kezemet.
Léna cipellője egyszeriben megállt a folyóparton, és az ezüstcsillag egyenesen az asszonyra mutatott. Levente elővette a tarisznyáját, de most nem kenyeret keresett benne. Leült a folyó partjára, és halkan énekelni kezdett egy régi dalt, amelyet még az édesanyjától tanult. A dal végigsuhant a víz fölött. A folyó hullámai lassan elcsendesedtek, a sötét víz felszínén apró fények gyúltak, mígnem egy keskeny, csillogó híd rajzolódott ki előttük. Átkeltek rajta és odamentek az asszonyhoz. Léna megsimogatta ráncos kezét, Levente pedig leült mellé, és meghallgatta minden történetét. Nem sietett, csak figyelt rá, mintha abban a pillanatban az egész világon nem lenne fontosabb dolga. Mire elbúcsúztak, az asszony arcán mosoly ült.
- Azt hittem, elfelejtett engem a világ - mondta könnyes szemmel.
- A világ néha nagyon elfoglalt – felelte Léna, – de ettől még senki nem lesz kevésbé fontos.
     Amikor továbbindultak, a folyó már nem volt fekete. Tiszta, kék víz csobogott a kövek között, a partján pedig apró, fehér virágok nyíltak.
Harmadnapra megérkeztek a Fekete-hegy lábához. A kastély olyan komoran emelkedett föléjük, mintha maga a bánat építette volna. Az ablakok sötétkékek voltak, a kapu előtt elszáradt rózsák hevertek, és a falak közül hideg köd szivárgott elő. A kaput egyetlen, hatalmas lakat zárta. Léna megpróbálta kinyitni, de hiába húzta, hiába tolta. Levente is nekifeszült, a lakat azonban meg sem mozdult. Ekkor a varázscipellő csillaga kialudt.
- Mi történhetett? - Suttogta Léna.
Levente a tarisznyájába nyúlt, de az aranyló fény is eltűnt belőle. A kastély kapuja fölött ekkor megjelent a Szomorúság királynője. Hosszú, fekete ruhát viselt, fején pedig jégből formált korona csillogott.
- Hiába jöttetek! - Szólt le hozzájuk. - Az emberek úgyis csak magukkal törődnek. A szeretet elfogy, a kedvességet elfelejtik, és mindeni egyedül marad a saját bánatával. Én legalább nem ígérek nekik semmit.
Léna felnézett rá. - De hát miért akarod elvenni az emberek örömét?
- Mert egykor én is szeretettem valakit. - Felelte a királynő, és a hangjából most először eltűnt a hidegség. - Azt hittem, hogy örökké mellettem marad, de elment, és én egyedül maradtam. Akkor megfogadtam hogy többé senki nem tud majd fájdalmat okozni nekem. Bezártam a szívemet, és vele együtt a kastélyomat is.
Levente csendben hallgatta. - Tudod, - mondta végül. - A szeretet valóban néha fájdalommal jár. Amikor elvesztünk valakit, akit szerettünk, úgy érezzük, mintha egy darabot elvettek volna belőlünk. De attól, hogy valaki elment, mindaz amit adott nekünk nem tűnik el vele együtt.
A királynő lehajtotta a fejét. Léna közelebb lépett a kapuhoz. - Én nem tudom visszahozni azt, akit elveszítettél. A varázscipellőm sem képes erre. De talán nem kell örökre egyedül maradnod a fájdalmaddal.
A királynő szemében könnyek gyűltek. - És ha újra fájni fog?
- Akkor lesz, aki melletted marad. - Felelte Léna. - Nem kell mindig erősnek lenned.
     Ezek a szavak úgy hatottak a királynő szívére, mint a tavaszi napsugár a téli földre. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, és amikor a kőpadlóra hullott, a hatalmas lakat halk kattanással kinyílt. Léna cipellőjén az ezüstcsillag újra felragyogott. Levente tarisznyájából aranyló fény áradt, amely végigfutott a kastély falain, bevilágította a sötét termeket, és elűzte a folyosókról a hideg ködöt. A fekete rózsák szirmai lassan pirosra változtak. Az ablakok kitárultak, a tornyok fölött megjelent a nap, és a kastély kertjében madarak kezdtek énekelni. A Szomorúság királynőjének jégkoronája elolvadt, alatta pedig egy fáradt, szomorú asszony arca rajzolódott ki.
- Köszönöm. - Suttogta. - Már azt is elfelejtettem, milyen érzés, amikor valaki megért.
Léna megfogta a kezét, Levente pedig elővett a tarisznyájából egy darab friss kenyeret, amelyet még az útra csomagolt.
- Együnk valamit. - Mondta. - A nagy csodák után az ember rendszerint megéhezik.
A királynő először meglepetten nézett rá, aztán olyan őszintén nevetett fel, hogy még a kastély öreg falai is visszhangozták a kacagását.
     Attól a naptól kezdve megváltozott a világ. A Fekete-hegy kastélya a Szeretet Várává lett, a királynő pedig megtanulta, hogy a szomorúság nem szégyen, és a segítség elfogadása nem gyengeség. Az emberek újra meglátogatták egymást, a gyermekek kacagtak, az öregek történeteket meséltek, és esténként a házak ablakából meleg fény szűrődött az utcákra.
Léna és Levente még sokáig vándoroltak együtt. A királylány varázscippelője mindenhol megmutatta nekik, hol vár rájuk valaki, akinek szüksége van egy kedves szóra. Levente tarisznyájából pedig soha nem fogyott ki a szeretet, bármilyen hosszú volt is az út, és bármennyien osztoztak is rajta.
Néha visszatértek Léna palotájába, ahol a király és a királyné mindig terített asztallal várta őket. Máskor a csillagos ég alatt aludtak el, puha mohaágyon, az erdő halk neszei között. Egy ilyen estén Léna a fejét Levente vállára hajtotta, és megkérdezte.
- Mond csak, vándor! Szerinted mi a legnagyobb varázslat a világon?
Levente elgondolkodott, majd megsimogatta a tarisznyáját. - Sokan azt hiszik, hogy a varázslat a repülés, a láthatatlanság, vagy az, amikor egy tökből hintó lesz. Pedig a legnagyobb varázslat szerintem az, ha valaki úgy érzi, hogy szeretik. Mert olyankor a sötétebb erdőben is képes meglátni az utat.
     Léna elmosolyodott és a cipellője orrán megcsillant az ezüstcsillag. Odafent egy hullócsillag szelte át az eget, mintha az egész világ hallotta volna a vándor szavait. És ha valamelyik éjszaka nagyon figyelmesen hallgatózol, talán te is meghallod a távolból egy apró cipellő kopogását, és egy vándor vidám fütyürészését. Mert Léna a meseszép királylány, és Levente a szeretet vándora azóta is járják a világot, és ahol csak megfordulnak, ott egy kicsit melegebb lesz a szív, fényesebb az ég, és könnyebb a hazavezető út. A varázscipellő ugyanis mindig tudja, hogy merre kell mennie, a szeretet pedig mindig tudja, hol van rá a legnagyobb szükség.
     És hogy meddig élnek boldogan? Amíg a csillagok őrzik az éjszakát, amíg a mesékben él a csoda, és amíg egy tarisznyában elfér a szeretet, addig biztosan. Itt a vége, fuss el véle. Léna cipellője csillogjon még sokáig a mesék ösvényén, Levente tarisznyájából pedig jusson szeretet mindenkinek, aki csak arra jár.