Tisztelt Olvasó!
Az átélt élményeimről szeretek írni, mert azok hitelesek, értelmi és érzelmi tapasztalathoz juttatnak, és gyarapítják
tudásomat a közvetlen környezetről, szeretett hazámról.
Első emlékeim szülőházamhoz, családtagjaimhoz kötődnek. Három éves koromban, amikor ösztönösen megkóstoltam a homokot, órákig játszottam vele mezítláb, mert a nap melegségét benne érezni jólesett. Nem véletlen tehát, hogy a bölcsődében, óvodában homokozókban játszanak a gyerekek. Homokot szerető növények vettek körül, mint például a szőlőskert gyümölcsfákkal, szántott területen a rozs. Az utca végén emlékszem egy kis erdőre, fehér kérgű nyírfákra. Háziállatok közül a kocát simogattam, megcsodáltam kis röfögő malackáit. Családunk négy főből állt. Ketten voltunk testvérek a nővéremmel. Jól éltünk, és szerettük egymást.
Édesapámat - két éves voltam -, amikor váratlan baleset érte, és elhunyt. Megismertem a gyász érzelmi hatását, megsirattuk, mindig érzem fájón a hiányát. Édesanyám nem akart apa nélkül felnevelni bennünket, ezért két év múlva férjhez ment egy özvegy gazdálkodó emberhez, aki egy tanyán élt hat gyermekével, a Zagyva folyó árterületének a szélén.
Itt fekete, jól termő föld terült el, de foltokban volt szikes talaj, ami parlagon hevert, és vadvirágos rét, legelő lett belőle. A sok gyaloglás által szerettem meg ezt a területet. Három kilométerre volt az alsóboldogházi tanyasi iskola. Nyolc évig oda-vissza hat kilométer naponta, hol kocsi, hol gyalogúton, hol mezei virágos rét szélén. Tapasztaltam a föld állapotát minden formában. Árvízkor csizmában, sárban, szárazság esetén porosan, megrepedve, télen hóban, fagyban. Nem számított, szerettem a tudáshoz vezető utat. Volt olyan év, amikor egy napot sem hiányoztam az iskolából. A gazdálkodók szorgalmas emberek voltak. Jó volt látni a gondozott, gaztól védett cukorrépa fénylő zöld sorát, amelyet én ritkítottam ki. Ha valamelyik növény gazosodott, mert beteg lett a gazdája, a szomszédja megkapálta. Majdnem minden fajtáját tenyésztettük az állatoknak. Megismertem az életüket, megfigyeltem szokásaikat. Imádtam etetni őket.
Csodáltam édesanyámat, ahogyan összetartotta a családot el nem múló szeretetével, gondoskodásával. Orosz fogságból hazatérő legyengült bátyámat fél évig tartott, amíg finom ételekkel felerősítette. Példamutató volt számomra.
Gyerekkorom után felnőttként megismertem a falu, város, fővárosunk, Balaton-part életét, mindenütt szerettem élni.
Anyaként a család, óvodapedagógusként a gyermekek, szüleik, munkatársak szeretetét, tiszteletét is átéltem. Emlékszem, nyáron többször is láttam délibábot, amely pára és erős déli napfény tüneménye. Mindezt az aratásra váró aranyszőke hatalmas búzatábla fölött, amelynek a pipacs és búzavirág is ékessége. Gyönyörködtető együtt látni őket. Talán máshol nincs ilyen szép, csak nálunk Magyarországon.
A bibliából tudjuk, Jézus az utolsó vacsorán, amikor kenyeret kínált, így szólt: "Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem." Amikor borral töltötték a poharakat: "Igyátok, mert ez az én vérem." Ma is vallási ünnepünk az Új kenyér ünnepe, augusztus huszadika, amikor Szent István királyra is emlékezünk, aki keresztény hitre térítette a népünket. Még a legkisebb faluban is templomot építettek. Mi őszi, októberi vetésű búzát termesztettünk, amely kilenc hónap múlva, júliusban kerül aratásra. Az emberi magzat fejlődése is ennyi idő. Így nézve, Isten szent országa a mi kis hazánk, a búza és szőlő nagy területen való termesztése kincset ér.
Földművelőink szorgalmas Istenhívő emberek nagyrészt még ma is. Szeretem Istent, a hazámat, családomat, embertársaimat. Ott élek és halok, ahol anyám bölcsőben ringatott.
2024. március 14.
