Szeretni…
Szeretni oly’ könnyű, s néha oly’ nehéz is…
De mégis szeretünk… és szeretünk mégis!
Néha könnyű volna röpkén sutba dobni…
Szeretni mégis kell, s a szívnek dobogni.
Én csupán egy álmot kergetek az éjben,
Ott lebeg szerelmem nagy, barna szemében.
S elmerülök néha, hej, ez óceánba!
De mit ér, ha elnyel, hömpölygő, nagy árja?
Néha ő az élet… s néha bele halnék…
Néha menekülök… s néha ott maradnék…
Hej, de – kérdem – mégis mit ér így szeretni,
Ha nem tudok, csupán könnyekkel feledni!
Szerelmet bolondul, de sokszor csentem én.
S volt úgy, hogy könnyeden az élet tett elém.
Ha ő néz, ha itt van, úgy érzem, meghalok!
Bájával bűvöl el, akár az angyalok.
Merengek ostobán, amíg ő elröpül.
Nem vesz már – hallgatag – csupán a csend körül.
Nem marad csak álom, s az vagyok már én is…
Szeretni oly’ könnyű… s néha oly’ nehéz is…
Rácz Endre ©
2016 10. 21. Szerep
Ha látom arcát…
Ha látom arcát, mit félek én,
Hisz’ az éjből is gyönyört fakaszt.
S úgy ragyog reám, az ébredés,
Midőn ha látnék fénylő tavaszt.
Ha látom arcát, oly’ nyugtató,
Mint frissítő nyári záporok.
Szépsége kézzel nem fogható.
Tőle az ember csak tántorog.
Ha látom arcát, egy világgal
Felér tündöklő éj-csillaga,
Mely’ ékes egy édes szempárral:
Nem szól, és ékes mégis szava.
Ha látom arcát, fény-gyönyörrel
Csábít a végtelen messzeség.
S én megyek szerelmes örömmel,
Nem számít, már nem, hogy merre mész!
Ha látom arcát, mért féljek én,
Hisz’ a jégből is tüzet fakaszt!
S úgy ragyog reám, mint szép remény,
Mely lelkembe űz egy új tavaszt!
Rácz Endre ©
2016 10. 21. Szerep
