Fellegek gyűlnek odafenn az égen,
Rám merednek sötéten, fenyegetően,
Ablaküvegen futnak az esőcseppek,
Mint a lét, lassan a semmibe vesznek.

Így folyok el én is lassan, észrevétlen,
Adok magamból, bár semmim sincsen,
Adom a fényem, adom a figyelmem,
A megértő, embert szerető lényem.

Ha tíznek adok, száz kéri még és még,
Mert lassan már semmi nem elég.
Érzem, ahogy szilánkokra esek szét,
Mint ezernyi apró, színes üvegcserép.

S mindezek mellett odacsap az élet,
A gondok a felhők pereméig érnek,
Anyám sírjánál némán kérdezem;
Rajta kívül ki vigyáz még engem?

Vajon ki látja, ki érzékeli mindezt,
Vajon lesz-e, aki újra eggyé tesz,
Aki mosollyal, varázzsal, létével
Összekovácsolja testem a lelkemmel?