( Provokatív)

Hideg a reggel – vacog a nagykapu,
ordas leheletű az északi szél:
mínuszok baktatnak át az úton.
Hallgatnak a bűzölgő szürke kukák –
gyomruk a karácsonyt emészti már.
Ébredezik az újév, csipás szemét dörzsöli –
jön hát a globális bolondok napja:
az óév temetése, pezsgőtől kocsonyás aggyal.
Én nem ugrok be a bugrisok közé üvöltve,
Star Wars álarcban, dudát fújva a bólé fölött.
Csak az ember mulat az idő haladtán –
azon vigad, hogy öregebb lett megint?
Az állat is, a növény is hederít rá, úgy tesz,
hogy élete a lehető határig övé maradjon.
Kering a sárteke veszettül ovális pályán,
ami tartja, egy apadó csillag tömege –
hány milliószor fordult újra égi útján?
Jegyzi azt az Isten ujja a kozmosz porában?
Mert minden öröktől fogva és örökkön létezik,
és minden pillanatban más és más lesz –
az idő sem stopperrel méri a múlását,
csak hömpölyög a téren át keresztül-kasul.
Miért bolondító egy-egy kör a végtelenből,
miközben az emberélet véges és rövid?
Miért mulassak azon, hogy egy kör megint
elfogyott, s csak közelít a végső céltalanság?

        2016.12.31.  Csorba Tibor