Pergeti levelét a piruló platán,
alatta szoborpár pőrén is puritán,
kőfiú fogja a kőleány kezét,
rusztikus elnagyolt, mégis szép a kép,
a túlparti hegyek, mint sötét kulisszák,
a csorgatott napfényt mohón mind felisszák,
jéghideg hullámok, vagy fagyott víztükör,
a szél hattyút, sirályt, világot meggyötör,
mit várhat az ember, mit várhat e pár,
most lenn, messzi délen tombol épp a nyár,
testük mezítelen, és mindent megmutat,
kegyes volt hozzájuk a szocreál öntudat,
a szépség, az élet mindig aktuális,
akár december van, tavasz, vagy majális,
mit nekik vulkánok tízmillió éve,
mintha indulnának vízbe sosem lépve,
a vállukon ötven év pára-palástja,
hó és zúzmara, de egyikük sem bánja,
hűség fonja össze a hideg kezeket,
kőfiú kőleányt a szerelembe vezet.   

2014. december. 13.

A fonyódi szoborpár ihlette a télben