Zuhog a szomorú őszi eső,
Sír a fának a színes levele.
Nyár is elment, szép időt temetve,
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve...
Az eső csak egyre esik...
Mintha az égbolt a földre költözne.
Nem ragyog már a nap, felhő eltüntette,
S jött az ősz esős vad iramban.
Tájat száz színűre festve,
Mintha sietett volna
Egy évszakváltó találkozóra...
S nincs már dal, sem madárszólam.
Madaraink messze szálltak,
Messze földre útra keltek, napsütésre vágytak.
Búcsút intve e szomorú, esős tájnak,
Most néma csend van.
Tücsök hegedűjében is elszakadt a húr.
Ablakomon esőcsepp koppan,
Felhő, s a szomorú magány az úr.
Szívemet kabátommal takargatom,
Ne fájjon ez az elmúlás, az ősz, oly nagyon.
Csendben megyek, ahogy elsuhant a nyár.
Nem búcsúzok, mert búcsúzni fáj.
Elmegyek, ahogy lehull a levél,
Letépi ágról az őszi eső, s elfújja a szél
Búcsú nélkül, s emlék volt, hogy szerettél...
Mosonmagyaróvár, 2014.szeptember 12.
TM
