Az idő arcomon fájdalmas véső
naponta változik a felsebzett  táj
minden év új árkot, barázdákat váj
csak a remény verdes bennem mint vérző
madár szegényes már az esti leltár
és nehezen indul reggel a batár
a sors nyikorog kalapál tán eljő
még nyaram mikor tágul a szűk határ
a napom kitárul és tavamnál vár
majd simogat engem vízpárás sellő
nem kínoz betegség nem rémiszt halál
más gondja legyen az ár és az aszály
hiába ijesztget sok lusta felhő
a törvény a buta korlátolt szabály
és hasztalan káromol sziszegő száj
a szívemre jégkéreg sohasem nő
mert élni és szeretni mindig muszáj
a dokkjában áll az utolsó uszály
még bütykölget rajta a szorgos idő.

2014. 05. 08,