Az esélytelenek nyugalmával,
mint a vágóhídra terelt barom,
várja végzetét a vén Európa.
Nyitott határain özönlik
az ismeretlen, sosem hívott
rongyos sereg, s a szívéig menetel.
hercegek, királyok, grófok,
naplopók és burzsoák
kinyitottak minden kaput,
s guillotine fenyegeti a kapuőröket.
Valahol távol bombák hullanak
kiszámított koordináták szerint,
s a menekülők közé vegyülnek
az Allah nevében gyilkolók,
a fehér női testek marcona
meggyalázói, magjukat jövőnek vetve.

Miféle aratási ünnepre készülnek
az örök felforgatók ördögi papjai?
Ellentétes töltésekkel szikráztatnak
a fél világot felperzselő tűzvészt,
s fondorlattal elzárnak minden tűzcsapot.
Allah vérre szomjazó farkasai
Krisztussal bénított bárányokba marnak –
vajon hol lapulnak Jahve komondorai?
Szent életű, jámbor hitőrzők,
heurékás tudósai az ősi anyagnak,
lánglelkű poéták, palettás színvarázslók,
márványszelídítő vésős teremtők –
amit ránk hagytatok: most az enyészet
prédái lesznek. A kaukázusi
járomcsont évek multán lapossá puhul,
az okos homlok mögé babonás hit szorul.
A zengő bariton torokhangra rozsdáll.

Mi terem majd a búzatáblák helyén?
Ki fog ürgét a gátak oldalában?
Ki metszi borra a szőlők vesszejét,
s a fejszét ki élezi vénhedt fatörzsre?
Napra nap jön, mint ezer évek óta,
a Hold elfogy és újra megtelik.
Fekete-erdőtől Fekete-tengerig a Duna
tovább hömpölyög. Valami mégis más lesz –
mindent másképp nevez az új ember:
hegyet, folyót, gleccsert, tengereket.
Mást játszanak a mecsetek tövében
a rólunk már mit sem sejtő gyerekek.
Elnémulnak a Notre-Dame harangjai,
Michelangelo Dávid-ja könnyezni fog,
keresztek égnek dúlt városok terein –
s Atlantisz újra az óceánba süllyed…

 2017.05.14.  Csorba Tibor