Talán valahol még engem is várnak,
hol letehetem ólomsúly málhámat,
előtte halkan, illendőn kopogok,
nekem fénylenek a karcolt ablakok.
Magamnak már magam vagyok az élmény,
illanó fény e sötét erdő mélyén,
kopott az ingem, és rojtos a gallér,
csézámra pattanok, mit egy gavallér.
Majd hunyorogva a Napba nevetek,
mint bölcs őseim, a szellős reggelek
ébresztik szelíden érintve lelkem,
ott tiszta leszek újra és pihétlen.
Rúgok magamtól ebszájú vádakat,
fényt hozok, kapok, akár a virradat,
minden szavamban álomlátás íze,
csak a szépség való homályos szemembe.
Kárvallott számadó, régi szolgaként,
rongyosan viseltem, viselek önkényt,
hiába kutatja dolgok lényegét
 pornak vándora, ha rom az örökség.
Új tudást kerestem minden tudásban,
kivetetten is dicsőségre vágytam,
én mártottam szívembe sokszor a tört,
világlót, mi asszony-ölnél égetőbb.
A szellő, friss fény aranyoz gyors felhőt,
zöld fátylat vonnak a szűzies sellők
lángolón pírban égő arcuk elé,
a lét titka mély, mint a tengerszemé.
Kihűlt, hideg most a világ kályhája,
magam vetem tűzre melegre vágyva,
nevet nappalom, nem sír az éjszakám,
amíg valahol, messze várnak reám.

Lehet, ez csupán csalfa illúzió,
önmagába omló, rég holt kisbolygó,
nélküle nem marad semmim és senkim
őrlődve benn, vágtatva odakinn.

2019. május 2.