A víz tükrén cikáznak, mint ezüst szilánkok,
egy napra született, tündéri álmok.

A múlt árnyából felsejlő fényes pillanat,
ahogy a folyó ringatja őket,
mint mikor álmod gyönyörű és szabad.

Szárnyuk csapása a szellő suttogása,
táncuk a lélek tiszta ragyogása,
létük egy percben égő vágy,
mulandóságuk édes és lágy.

A hold ezüst leplet terít rájuk,
s ők alatta táncban mondják el utolsó földi imájuk.

Együtt lebegnek a fényben,
s nem ismernek gátat,
miközben már a parton
a végzet öleli a fákat.

Táncuk gyümölcse a Tisza mélyén álomra szenderül,
hogy majd egy holdvilágos nyári éjen előbújjon,
s a folyó újra táncra penderül.

Emlékük a vízben addig is tovább él,
egy örök tánc,
mit a folyó csobogása minden éjjel elmesél.

TM