Marika néni hajlott hátú, idős asszony volt. Egy kicsi faluban élte egyszerű életét. A férje már meghalt, gyermekei pedig távol éltek tőle. Minden reggel a rózsafüzérét morzsolva imádkozott. Ezen a reggelen sem volt ez másképp.
   Miután befejezte az imát, eltette a rózsafüzért a szekrénybe, majd a dolgára sietett. Szorgos asszony volt, mindig talált magának munkát.
   Aznap, amikor kis barátját megismerte, éppen az utca elejét szerette volna megkapálni. Kezébe vette a horolót, és elindult a kapu felé.
   Egy fáradt, öreg férfi csoszogott az úton.
   – Adjon Isten, szomszédasszony!
   – Jó napot, Józsi! Hogy van?
   – Öregecskén.
   – Öregember nem vén ember! – mosolygott Marika néni.
   Aztán nekilátott a munkának. Ahogy húzta a horolót a földön, egy régi nótába kezdett. Annyira belefeledkezett az éneklésbe, hogy mire a nóta végére ért, már a munkával is végzett.
   Fáradtan ült le a kapu előtti padra.
   Május volt. Az árok szélén álló cseresznyefa éppen most kezdett virágozni. Marika néni pillantása megpihent a fehér virágokon, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy kisfiú hangosan sír a szemközti ház kerítése alá kuporodva.
   Elmerengve nézte az öt év körüli, sovány, murcos gyereket. Rámosolygott, majd intett neki, hogy menjen oda hozzá.
   – Gyere hamar, ne félj!
   A fiúnak leheletfinom mosoly jelent meg az arcán, de ebbe a mosolyba szomorúság is vegyült. Az asszony belenézett a gyermek hatalmas, mélybarna szemeibe.
   – Hogy hívnak?
   – Tibike vagyok.
   – Miért sírsz? Gyere, ülj az ölembe, és meséld el, ki bántott!
   A kisfiú óvatosan Marika néni térdére ült. Vékony, hideg kezét az asszony ráncos kezére tette, majd hatalmas szemeivel belenézett Marika néni zöld szemébe.
   – No, ki bántott?
   – Senki.
   – Akkor miért sírsz?
   – Éhes vagyok!
   – Még ma nem ettél?
   – Még nem!
   – Gyere, keresünk valamit.
   Megfogta a kisfiú sovány, hideg kezét, és óvatosan bevezette a nyári konyhába.
   – Ülj le arra a székre! A szüleid hol vannak?
   A kisfiú lehajtotta a fejét.
   – Anyukám meghalt, amikor születtem. Ezt mondta a nagymamám. A nagymamát pedig kórházba vitték, és már nem hozták onnan haza. Pár napja beletették egy dobozba. Négy bácsi feltette őt a templom szekerére, és virágokat raktak a dobozra. Utána azt mondta a pap bácsi, hogy nagyon szeretett engem. Aztán egy gödörbe tették, és rászórták a földet. Hiába sírtam, hogy nem fogja elbírni, mert beteg.
   – Ne sírj, kedveském! Nagyanyódnak ott már semmi sem fáj.
   A kisfiú egy darabig hallgatott, majd halkan folytatta:
   – Apukám pedig otthon van. Szereti a pálinkát. Ha látom, hogy iszik, elbújok a sarokban, mert olyankor velem mindig csak kiabál. Néha meg is szokott verni.
   Marika néni szíve összeszorult.
   – Jól van, gyerekem… Itt van ez a szelet vajas kenyér, edd meg! De előtte mondjuk csak el az imát!
   Összetették a kezüket.
   – Jöjj el, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.
   Tibike falatozni kezdett. Két kézzel fogta a kenyeret, és nagyokat harapott belőle. Amíg szótlanul evett az asztalnál, Marika néni a szekrényben kezdett kotorászni.
   Egy hirtelen mozdulattal azonban felborított egy régi dobozt, amelynek tartalma a földre hullott.
   – Köszönöm szépen az ételt!
   – Egészségedre! Elég volt?
   – Igen, köszönöm. Várj! Segítek felszedni!
   – Ácsi! Előbb mondd csak el az imát!
   – Rendben.
   A kisfiú vékony hangján „szavalni” kezdett:
   – Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen.
   Tibike leguggolt a fényképek mellé, és egyenként visszarakta őket a dobozba. Megsárgult, régi fényképek voltak.
   Az egyik megakadt a kezében. Egy harcsabajszú, kalapos öregember nézett vissza rá a képről.
   – Ő ki?
   – Az uram.
   – Hol van most?
   – Az angyalok városában.
   Tibike elgondolkodott, majd komolyan azt mondta:
   – Ne szomorkodj! Ott már nem fáj neki semmi. Nagyanyó tanított velem egy verset. Úgy kezdődik, hogy: „Miatyánk, aki a mennyekben vagy…”
   – Azt mondta, hogy ez a Jóisten kedvence. Amikor ezt elmondtam, apu mindig hozott nekem a sarki kocsmából egy csokit.
   Marika néni elmosolyodott.
   – Ez nem vers, te! Ez imádság!
   – Imádság? Az is az, amit evés előtt és után kellett mondanom?
   – Igen.
   Tibike elgondolkodott.
   – Hm… Akkor majd azokat is elmondom nagyanyónak, amikor elmondom neki ezt a ve… ezt az imát. Hogy rosszul tudta.
   Marika néni visszatette a dobozt a szekrénybe, majd elővett egy szelet csokoládét.
   – Nézd csak! Ezt nagyanyád küldte.
   A kisfiú szeme felcsillant.
   – Tudtam, hogy ez az ima képes varázsolni!
   És boldogan majszolni kezdte a finomságot.
   Marika néni pedig a dolgára indult.
   Mert ő mindig talált magának elfoglaltságot.

TM