A január mindig oly sötét és levert,
de éltet még most is maga a gondolat,
napfény lassan issza a téli foltokat
tépetten a téltől, és vad gazban a kert,
csak virgoncan az agysejtek szorgoskodnak.

Jaj, keserű ízű napok és hónapok,
ködbe vesző és kifakult évtizedek,
rájuk révedni már félve alig merek,
mily sokszor hallottam a gonosz jóslatot,
az ember a végén mindenért megfizet.

Mondják is, az átok rajtunk immár örök,
van e bajban, mi még felvidít, megsegít,
akár egy ima, mely feljut az egekig,
ó édes bűnök és éltető ösztönök,
mit akartok tőlem már az öregségben, itt.

Lehet, hogy rég eltűntem, más nem is vagyok,
csak szép, hátrahagyott, tétova akarat,
egy rég ejtett seben a felszakadt varrat,
mit hanyag angyalom véletlen elnagyolt,
vagy szakadt tollfoszlány, mely szárnyából maradt.  

Nyílnak a virágok a gondolatkertben,
bűvös bürök, zsálya, szegfű, fodormenta,
szarkalábránc, testem fonnyadó naspolya,
a világom nem jó, de nem is kegyetlen,
az Isten vajon mindezt hogyan gondolta..

2016. 01. 19.