Parádfürdőre kaptam beutalót, nem is akartan elfogadni, de végül is a téli táj is szép. Már egy hetet töltöttem az üdülőben, amikor megpillantottam Őt, 1972. január 26-án, szerda délután fél négykor!!! Két bőrönddel érkezett, olyan kis törékeny volt! Vagy a két bőrönd vitte őt, vagy ő a két bőröndöt, nem mertem megszólítani, hogy segítek vinni a bőröndöket, nehogy tolakodásnak vélje. 
   Eddig borús volt az ég, de most kisütött a nap, jel volt talán, hogy meglátni és megszeretni, csupán egy pillanat műve? Úgy éreztem, hogy: Igen. Másnap a délutáni program, vetélkedő volt, ahol azonos pontszámot értünk el külön-külön csoportban. Este ismerkedési est, ahol természetesen megkerestem, és közelebbről megismertük egymást.
   Égető, bizsergő érzés fogott el, mikor a tánc közben a karjaimban tartottam. Már akkor tudtam, hogy senki másé nem lehet csak az enyém. Megállt az idő, csak táncoltunk és a parketten csak ketten voltunk, Ő és én. Szerelmet vallottunk egymásnak és szinte éreztük egymás szívdobbanását. Megfogadtuk, hogy ez az érzés örök.
   A szerelemből házasság lett és ez az érzés több évtized után még most is él. Biztos vagyok benne, hogy örökké!
   Sok mindenen mentünk keresztül, de az egymás iránt érzett szeretet, szerelem minden nehézséget legyőzött. Amikor látássérült lettem, féltem, hogy úgy járok, mint sok sorstársam, hogy elhagy, de Ő segített túl lenni a krízisen. 
   Szavakkal nem lehet elmondani, hogy mennyire szeretem, féltem óvom, még a fúvó széltől is, mert Ő az én egyetlen drága kincsem!
Örökké hálát adok Istennek, hogy kitartunk egymás mellett.

Nyírbogdány, 2016. október 25.