Leesett az ég minden könnye
a zsibbadt emberi közönyre –
siratóének búg a tájon…

Izzadt homlokú bágyadt házak
szürke csordái bőrig áznak –
mállik bennük a gyermekálom.

Lucskos vetések fulladoznak,
vizenyős tekintetű holnap
cuppog a sárban cipőtelen.

Ólomszínű kígyók az árkok,
kúszva viszik a nedves átkot:
Föld bőrén hemzseg a förtelem.

Csorog a fákról nyers fájdalom,
ragacsos nyálka az ágakon –
párákat köhögnek az erdők.

Függöny mögött a meztelen Hold,
a köd égi lámpásokat olt –
dajka szél ringatja a felhőt.

De túl gomolygó szürkeségen,
a szférák rejtett rétegében
aranyló kard pengéje villan –

márciussal üzen egy csillag:
születőben a tavasz-illat –
káprázat, s a télvíz elillan…

2016.02.27.  Csorba Tibor