Az élet csírája lüktet szívünkben idebent,
és forr bennünk a féktelen élni akarás.
Megélni szerelmet, a múltat és jelent
úgy, ahogy még nem tette azt senki más.

Gyönyörű lelkünk a tétova időben
pillangószárnyon suhan át nesztelen.
S míg millió remény gyúl ifjúi szívünkben,
létünk benne örök, s a szeretet végtelen.

Satuba fogta lelkünk a rohanó téridő,
Bukdácsolunk világok sáros peremén.
Keresztünk, mit cipelünk, lassan korhadó,
De még éltet minket a pislákoló remény.