A négy éves Lénám éppen a Mancs őrjáratot nézte a tévében. A történetben feltűnt egy új szereplő, valami Moby vagy Mudy nevű sellőkutyus, aki láthatóan nem egészen úgy képzelte el a napját, hogy jófiúként fog viselkedni.
Léna egy darabig csendben figyelte a képernyőt.
Aztán egyre kevésbé tetszett neki, amit látott.
Végül, amikor a sellőkutya már sokadszorra csinált valami bosszantót, Léna egyszer csak felháborodva kijelentette:
– Mindjárt beugrok a tévébe, megagyabugyálom azt a kutyát!
Én a nappali másik végében álltam, és próbáltam feldolgozni a hallottakat. De Léna még nem fejezte be.
Teljesen természetes hangon hozzátette:
– Utána kiugrok a tévéből, és nézem tovább.
Na, ott nekem végem volt.
Álltam ott, és egyszerűen fuldokoltam a nevetéstől.
Mert valljuk be, Léna terve tökéletesen átgondolt volt.
Nem hagyja félbe a mesét.
Nem kell segítséget hívnia.
Nem kell kikapcsolni a tévét.
Csak beugrik, megagyabugyálja a rosszalkodó kutyát, kiugrik, és folytatja a mesenézést. Ez egy teljes műveleti terv szépen kidolgozva. A problémamegoldás gyermeki változata.
Én pedig ott álltam a nappaliban, és arra gondoltam, hogy bizony, az élet egy ilyen gyerekkel nem mindig egyszerű… De elképesztően jó!
Mert vannak pillanatok, amikor csak nézem Őt, hallgatom a mondatait és arra gondolok:
Istenem, milyen jó, hogy van nekem.
És hát… ha egyszer Léna tényleg beugrik a tévébe, remélem, előtte szól.
Mert azt a mesét én is szeretném majd tovább nézni.