Tavasszal történt Bogdányban,
Nagyapáék házában.
Selymes macskánk megfialt,
Szép cicalányt  és nem fiat.

Az egész macska hófehér
Nem törjük fejünk a nevén.
Hómancsnak fogjuk hívni,
Be is írjuk a naptárba: így ni!

Ám korai volt a nagy öröm,
Két napig volt macska kölyök.
Harmadnapra eltűnt, helyén nincsen,
Hol van Hómancs, Selymes, kincsem?

Nagymama szól: „Ne légy csacska!
Érzem azt, hogy él a macska!”
De nagyapa tovább búsul,
Pincét, padlást, mindent feltúr.

„Nem is lesz meg, én már látom
Anyácskám, lásd: nem találom!
„Bízom benne, még előkerül, 
Mert itt érzem, itt: legbelül

Látod, Selymes hogy keresi;
Nem találja  csak azt lesi,
Ki jár arra, ahol hagyta,
Nyivákol  az istenadta”.

Múlnak napok, múlnak hetek,
Nincs még meg a macskagyerek.
Lassan kezdünk megnyugodni
Az unokák is: Roci, Norbi.

Szól Misike:”Menjünk a padlásra!”
És meg is lesz a program mára.
Fel is mentek mind a hárman
Ellesznek ők ott a várban.

Majd lejönnek, majdnem trapba,
„Nézd mit találtunk mi, nagyapa!”
„Fehér cicát, Jancsi bácsi!”
Mondja Misi, a kiváncsi.

Volt öröm és volt boldogság!
Mert ez Hómancs, a kis csodás!
Visszavitte Selymes oda,
Ahol őt világra hozta.

Örült Paca, a puli kutya.
A nagy tesvér, a kandúr cica.
Bandika puszit is adott,
Ő azóta sajnos, halott!

Megnőtt már a Hómancs gyerek,
Reszketnek is az egerek
Ő a kedvenc, kényeztetjük,
De Bandikát nem feledjük. 

Nyírbogdány, 2007. december 18.