Sokáig azt hittem, hogy az ember csak akkor indul el igazán, ha tudja, hová érkezik. Aztán egyszer megjelent előttem egy folyó, és én minden térkép, minden biztos kapaszkodó nélkül vízre tettem a lelkemet.
   Csónakká váltam. Nem voltam erős, és nem voltam felkészülve a hosszú utazásra. A deszkáim mögött régi hiányok húzódtak, csendemben eltemetett vágyak pihentek. Mégis elindultam, mert a folyóban volt valami, amitől újra hinni kezdtem a vízen túli világban.
   Nem kérdeztem honnan jön. Nem faggattam melyik partot szereti, és azt sem akartam tudni, hogy hány vihart hordoz még magában. Csak hagytam, hogy vigyen. És milyen különös volt ez a sodrás. Néha úgy simult hozzám, mintha ismerné minden rezdülésemet. Máskor messzire vitt, és én akkor is szerettem.
   Tudtam, hogy a folyó nem birtok, nem ígéret, nem valakié. A folyó egyszerűen csak folyó. Szabad, kiszámíthatatlan, végtelen. Talán éppen ezért lett fontos. Egy idő után azonban észrevettem, hogy a víz már nem ugyanúgy érinti a csónakom oldalát. A hullámok másfelé fordultak, a sodrás egyre erősebben hívta a távoli partokat. Én pedig ott ültem a kis csónakomban, és próbáltam megérteni valamit, amire nem voltak szavaim.
   Nem akartam megállítani. Isten ments, hogy valaha is gát legyek egy folyó útjában. Ha vad vizekre vágyik, hát tomboljon. Ha ismeretlen tájakra hívja a szél, menjen. Ha nem akar kikötni sehol, legyen övé a végtelen. Én nem a folyót akartam megváltoztatni. Csak szerettem volna még egy kicsit ringatózni.
   De a csónakomban közben gyűlt a víz. Először csak kevés, aztán egyre több. Próbáltam kimerni belőle, végül feladtam, mert nem minden süllyedést lehet megakadályozni azzal, hogy az ember a teljes szívével kapaszkodik.
   A csónakom elmerült, és a folyó ment tovább. Nem kiáltottam utána. Nem kértem számon, miért nem fordult vissza. Csak néztem, ahogy a távolság közénk simul, és arra gondoltam, hogy milyen ajándék volt, hogy egy ideig a folyó tartotta a csónakom.
   Aztán elköszöntem. Nem a folyótól féltem elbúcsúzni, hanem attól a csodától, amit egy rövid időre jelentett nekem. Most itt állok a parton. Már nem próbálom a tenyeremmel visszatartani a vizet. Nem építek gátat, nem alakítom a sodrását… De a partot sem zárom le. Mert ki tudja, mit hoz egyszer majd a szél, merre fordul a folyó, és miket ismer fel a parton, mikor elcsendesedik körülötte a világ.
   Én csak nem haragszom rá azért, mert szabad. Amit ez az utazás adott, azt már nem veheti el tőlem semmilyen búcsú. Nem akarom rossz emlékké változtatni. A folyó legyen szabad. Olyan, amilyennek lennie kell. Én pedig nem viszem magammal a haragját, nem őrzöm a hullámai zaját, csak azt a néhány fényes pillanatot, amikor a lelkem még csónakként ringott rajta.
   Néha nem az a legnagyobb szeretet, ha a kis csónak maradásra bírja a folyót. Hanem ha úgy engedi útjára, hogy közben nem veszi el tőle a visszatérés lehetőségét sem. Ez az elengedés nem más, mint szeretettel útjára bocsátani azt a folyót, akit a szíve még sokáig visz tovább. Köszönöm, hogy egyszer a vizeiden ringathattam a lelkemet. Mindig legyen fölötted fény, és a létezésed végéig se fogyjon el belőled a szabadság.