Furcsa mámor jár át minden pillantástól:
Olyan, mintha közel rejtőzne a távol,
S fényévnyi távolság, csak egy lépés volna.
És mintha a csönd is csak nékem dalolna.
Mily gyönge az ember… szívét meg sem értem…
Néha oly jó volna sziklára cserélnem,
Az, hogy kővé válva ne érezzen többé,
Hogy egy pillantástól ne fájjon örökké!
Mégis mit tehetnék, örök rabja lettem:
Hisz a mindenséget látom én szemedben.
Bolondos beszéd ez, talán meg sem érted…
Mért is hisz az ember ábrándos szívének?
Rácz Endre ©
2018. 04. 20. Szerep