Tündét sokáig tényleg nem tudták utolérni sehogy sem barátai, de mindig gondoltak rá, és míg ők a Föld felszínén voltak, addig megismerték annak szívének gyermekeit is.
     Hasonló volt, mint az ő otthonuk. Csak itt nem minden állatnak volt szárnya, de minden más ismerős volt a számukra, kivéve a bolygón lakó lényeket. Ők voltak az emberek.
     Egy olyan világba kerültek, ahol betekintést nyerhettek az Univerzumnak azon részébe, ami nem csak a szeretetről szólt. Nem is igazán érezték jól magukat ott, de ha már odakerültek, a természettel foglalkoztak, megsimogatták, megölelték a fákat, a virágokat, és minden állatot megismertek.
     Őket ugyan az emberek nem látták. Ők viszont látták őket. Nem is gondolták, hogy rajtuk keresztül más is figyeli azt a világot. Aztán az egyik nap azt vették észre, hogy betegek lettek a Föld szívének gyermekei, és egyre kevesebb lett belőlük. Az állatokból, fákból, és mind abból, ami azt a bolygót igazán éltette. De az emberek nem foglalkoztak ezzel. Akkor kezdtek szomorúnak lenni.
     De jó, hogy nem látnak minket. Ki tudja, mi lenne, ha a mi világunkról is tudnának. Mivé változtatnák. Gondolták magukban. Egyszer csak megjelent Tünde a semmiből, és csak annyit mondott nekik, most menjetek haza minél előbb.
     És újra eltűnt.
     Nem értették, miért is mondta nekik ezt, de bíztak benne, és hazaindultak.

TM