A lány kezével arrébb tolta a szemét eltakaró felhőt. A látvány lenyűgözte. A hó nagy pelyhekben kavargott a néha feltámadó szélben.
    Eszébe jutott az a hideg téli este. Dermesztő hideg volt azon a napon. Testvéreivel játszott az udvaron, ő, a legkisebb, a szánkón ült, és kérte bátyját, nővérét, hogy menjenek a dombra, ahol le tud ereszkedni egyedül is. De nem figyeltek rá, nevetve dobálták egymást a hógolyókkal, amit szaporán gyúrtak egymás után, kemény csata folyt éppen. Egy darabig figyelte őket, majd a szánt egyedül elhúzta a kiskapuig, és határozott mozdulattal felrántotta az ajtót, ami sarkig kivágódott. Körbenézett, de senki nem vette észre a nyitott kaput, így határozott léptekkel nekivágott a nem messze lévő domb irányába. Arcán érezte a csípős szél táncát, néha szájára tévedt egy hópelyhecske, nevetve lenyalta, szemébe könnyet csalt a hideg, de csak menetelt a szánkóval elszántan. Keze egyre jobban kezdett fázni, csizmája minta vizesebb lenne, de már látta, hogy a domb itt van pár lépésre, csak felkapaszkodik, és jöhet a lesiklás, erre vágyik mindennél jobban. Suhanni könnyedén, szabadon, hóval, széllel nem törődve, belekacagni a lassan sötétedő tájba. Fel is jutott a kis domb tetejére, bár eléggé megizzadt közben, néha visszacsúszott, de csak nem adta fel. Amikor a tetejére ért, boldogan sóhajtott fel, és felnézett az égre, mert a csillagok bizony kezdtek ébredezni. Mintha őt nézték volna milyen ügyesen helyezkedik el, hasra feküdt a szánon, kezével beállította a szerinte megfelelő szöget, és amikor készen volt, meglökte magát, és visítva, nevetve élvezte a lesiklást. Hangja szállt az alvó természetet körbeölelve, szíve izgatottan zakatolt. Érezte, eggyé válik a körülötte lévő néma, hideg, fehér tájjal, boldogság és öröm könnyű táncot lejtett lelke legmélyén. Ekkor még nem sejtette sem a domb, sem a csillagok, de még a szél sem, hogy a lejtő végén hatalmas jégtömb pihen a könnyű hótakaró alatt. Szemét becsukta, mert nem akarta látni, hogy leér, és véget ér a varázs, a móka. Így csak teste érzékelte, ahogyan leesik a szánról, a jégkristály éles szélébe zuhan feje, fájdalom hasít egész testébe, mozdulni képtelen, csak szemét tudja kinyitni, és csodálkozva látta, ahogyan a csillagok fénye békét, biztonságot nyújtanak. Eltűnt a sötét, a hóesés, a hideg, a szél, helyette meleg, fény, béke és boldogság érzés járta át.
    Lehunyta szemét és halk sóhajjal lelke a csillagok hívó szavára az ég felé tartott.

TM