Elfutó éveim úgy csörögnek mögöttem,
mintha rámtekergőztek volna a láncok,
reám telepedő, leteperő, erőkoloncok.
Rajtam ingáztok, s folyton megaláztok.

Lépteim tipegőre veszem, semmibe látok.
Vaksi szemeimre okulárét méretre gyártok.
Az optikus nem optimista, készen áll a lista,
Mennyi a dioptria, lesz-e rajta foncsor?

Vagy szobám küszöbétől vásik el a fogsor?
Ez a kor a kórok kora, nem segít itt már az ima.
Csak megyünk tovább csikorgó fogakkal,
Nem visznek még el hatlovas fogattal.

Tűrünk, lázadni nincs miért, mert a  tét,
már nem a lét. Nukleáris, lineáris, legális
csúf világ, hol mindenki szenved, aki él,
megbűnhődünk a tegnapért és holnapért.

Hová fajul az ember, kinek agyában
milló teremtő gondolat marad talán,
egy meggondolatlan atomvillanás után...
Aztán az életvonal a végtelenbe vágtat,
A Világvége rontó erővel áttöri a gátat.