Mikor kinyílnak felettem az egek
napfényt meg szellőt szedek gyűjtögetek
mi végre e bősz vita véres csörte
hallgatok az őszig  vagy tán örökre
galambtrágyát hordok nem turbékolok
hallgassatok némán felásott sorok
nem figyelek fagyra sem fehér dérre
elvégzem munkám délre és estére
emberek között egyedül ballagok
csörögnek bennem ritmusok patakok
hajnali harmatban lelek gyöngyömre
fáradt lelkemnek Isten édes könnye
az idő most nem siet és nem is késik
jut belőle nyárig lehet hogy télig
figyelek a négy méla ökrömre
a szekerem vonszolják lustán döcögve
a nyár lángolása sem lesz majd elég
mire ez a salak lelkemből kiég
szívem sejtjei sajognak  mérgezve
kontinensnyi szemét szöveteimbe    
harap az emlékek szuvas fogsora
bölcsen maradtam tudatlan ostoba 
tán eljött a hallgatás csend ideje
az őszig vagy télig lehet örökre.

2017. márc. 3.