Alvó völgyben megmoccan a csend,
az éjszaka fátyla terült a fákra lent.
A patak ezüstfogatként szalad,
talán még reggelig medrében is marad.
Mormolva súgja a part menti nádnak,
vége van már a jeges magánynak.

Fákon a sok szárnyas imádság dalol,
zengik, elmúlt a tél, s újra vidámság honol.
Kinyílt a földön a fehér fogadalom,
hóvirág táncol a barna avaron.
Zöldellő lélegzet járja át a tájat,
tavasz ringatja a part menti fákat.

Csobog a víz, a hegyek könnye árad,
zúdul nagy robajjal, soha ki nem fárad.
Mint madárdal, nem ismer már határt, s elönti a rétet,
mindenütt gólyahír virít, nem is láttál tán még ilyen csodaszépet.
Vadvirágok kelyhében illattenger ébred,
s a tavasznak parfümje átjárja lényed.

Zöld bársonyt terít a rétre a szél,
az erdőnek szíve is ma újra remél.
A horizont szélén arany ecset táncol,
kiszabadult a fény a felhők fogságából.
Fenyők tűlevelén megcsillan a harmat,
a föld felsóhajt, s látva e csodát,
egy pillanatra ámulva megáll a világ,
s minden elhallgat.

TM