Tavasz helyett lám az ősz volt,
ahol utamba kerültél nekem,
szépséget minden évszak mutat,
mindegyiket másért szeretem.

Az az ősz mély nyomott hagyott,
bújócskázni hagytuk a Napot,
sepertük levelekkel terített padot,
rajtunk még a Hold is kacagott.

Az össze kupacolt száraz avarba,
hemperedtünk nevetve boldogan,
annyira nem törődve környezettel,
ki mit mond, hangosan vagy magában.

Ám keményebb napok is jöttek,
deresedett a fű, kémények füstölögtek,
kesztyű nélkül fogtuk egymás kezét,
átadva egymásnak, szerelmünk tüzét.

Parki padok, hiába kínálták magukat,
a lehullott hóban, hagytuk lábnyomunkat,
rejtett szobának kulcsa, csikorgott a zárba,
szerelmi légyottunk, kicsiny szobájába.

Múltnak egy darabka morzsája maradt,
egy gerlének hagytam, várja a tavaszt,
felröppenve boldogan hirdesse itt a kikelet,
hogy a két galamb, még a fészkében lehet.

Írta-Varga István-Barcs. 2017. 09. 28.