Emlékszel, Parádon, először láttuk egymást.
 Te Somogyból, s én Szabolcsból értem ide.
Lent tavasz a parkban, fentről havas volt a táj.
 Szinte megigéztél egyre, bár mögöttem jártál.

Visszanéztem, nem követtél tovább, vagy mást
Vártál, nem tudtam akkor, fogva tartott valami, de
Másnap tudtuk, jön majd más, rejtélyes folytatás.
Holnap kiderül, lesz- e valami más, megszólítás.

A parkban, mókusok ugráltak, kéregettek.
Kezünket nyújtva feléjük, tenyerünkbe ültek.
Néztek ránk szelíden, kapnak- e valamit belőle.
Vittünk nekik mogyorót, s nevettünk egyre.

Fent havas a táj, kristályok csillogtak a hegyen.
Lent csörgedezett a kis patak, s madár repült át.
Ennyi harmónia! Ennyi szépség: tavasz a télben-.
Mondtuk, néztünk egymásra, s szívünk vert hevesen.

Lent hóvirág is nyílott, s vele a tavasz érkezett talán.
Egymásra néztünk, mi jön ezután, rejtélyes talány.
 Megpillantani és megszeretni ránk is igaz lehet.
Csoda ez a találkozás, mi messziről idevezetett.

Ezt éreztük mindketten: örökké enyém.
Pár nap még, és elutazol; láthatlak-e még?
Nekem letelik az időm, vége az idillnek – mondtad.
Találkozunk-e, nagy titok, éreztem én; s Te tudtad.

Az élet messze, távol vár reánk, hogyan tovább?
A sors könyvében meg van írva; várjak-e rád?
Egymást a csillagokban keressük ezután. üzensz?
Egy hulló csillag, vagy fénylik, nézzük odafenn!

Egy csendes, fényes éji csillagban keresem őt…
Több kis hullócsillag, de egy fénylik odafönt.
Azt az egyet, ha megtalálom, az lesz az enyém.
Az sokkal fényesebb, és még van remény.

Másnap borús az ég, a hold is elbújt, nincs üzenet.
A távolság összeköt, érzem, álom borítja szememet:
 Csendes alkony, a kéklő égen feljött a hold, s a csillagok.
 Üzensz talán, ott fénylik, a legragyogóbb szinte lobog.

Reggel szemem az ablakra téved, s egy meleg napsugár…
Tudom, hogy te voltál a csillagokban és rám gondoltál.
Délben egy levél érkezett: ez mástól nem jöhetett;
Megérkezel Te is, közölted velem. s várlak kedvesem!
Nyírbogdány, 2016. október 25.