(Gombás Ferencnek, unokaöcsémnek, Svájc)

Tavaszi szél öleli a fákat,
Törzset hajlít, töri az ágat.
Viszi magával a virágot,
El akarja nyelni a világot.

A tenger is most hangos,
Vize tajtékozik, habos.
Nem akarja, szelek uralkodjanak felette,
Napsugár ragyog fel, szelet elcsendesítve.

Tavaszi naptól ragyognak a fák,
Virágba öltöznek, köszöntik a nap sugarát.
Bárányfelhők úsznak csendesen az égen,
Boldogság ragyog le a virág tengerében.

Nézem a tájat, nézem a szépet,
De szívem most is szomorú.
Gondolatom a távolba utánad réved,
Vajon merre jártál, s küldted a képet?

Vagy nálatok is a nyugati szél uralta a tájat?
Gyökerestől tépte, csavarta a fákat.
Nem engedte az emberi szívet örülni!
Virágesővel szaladt téged köszönteni?

Én fáztam, s szomorú voltam e tavaszi szélben,
Vártam, hogy ereje elcsendesüljön.
Tavaszi napsugár a tájon tündököljön,
S hozza el az embereknek az igazi tavasz diadalát!

Vártam, hogy üzeneted elhozza hozzám,
Nálatok is tavasz köszön a tó partján.
Virágba borulnak a fák, a mezők,
Elcsitul a szél, s a tájat simogatják enyhe szellők.

Mosonmagyaróvár, 2024. április 18.