A feketerigó a fa legtetején énekelt. Minden reggel, mielőtt az éj távozott, ezen a fán várta a korán ébredő nőt. Eleinte ijedten elrepült, amikor a nő köszönt neki, de hamar rájött, nincs mitől tartania.

  Most is végig énekelte kis reggeli dalát, és figyelte a nőt, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, és eltűnik a házban. Rövid idő elteltével megjelent az udvaron, kezében metszőollóval, gereblyével, seprűvel. A nap már felkelt, kíváncsian nézett körül, a tavasz erejét érezte a melegedő föld, a kert készült kinyújtóztatni görcsös rögeit, felébreszteni az elbújó rovarokat, a hóvirág és a téltemető már ki is dugta fejecskéjét. Az aranyvessző ívelt ágai sárgán, vidáman hirdetik, a tél egy évre biztosan visszavonult. De lassan életre kel a krókusz, a jácint, a nárcisz, késő tavasszal tulipán, orgona, bazsarózsa, harangláb. Bizony, ez a kert egy csoda, növények, állatok pompás otthona. A nő metszette a rózsákat, a kis cserjéket megigazgatta, lazított a földön, ahol szükségesnek látta. Mosolyogva és örömmel dolgozott, a természet ereje az ő ereit is átjárta, együtt lélegzett az ébredő természettel. Mire a nap dél felé járt, a kert felfrissült, kellemesen fürdőzött a nap éltető sugaraiban. A nő a kerti padon megpihent, szeme gyönyörködve itta a kert lüktető életét.

  A rigó a fán újra elkezdte énekét, mely a tavasz egyik legszebb hangja.

TM