- Figyelj rám egy kicsit! - kérte az anyuka fiától, aki teljesen belemerült telefonjába. - Dávid! Nézz ide!
Már készenlétben egy fotóra, próbálta felhívni magára a figyelmet eredménytelenül. Ekkor átült egy másik székre, közelebb Dávidhoz, és halk, de ingerült hangon próbálta visszahozni a valóságba.
- Legalább addig tedd le, amíg itt vagyunk, egy kicsit nézz körül!
Süket fülekre talált. Időközben kihozták a kólát, kitöltötte, a fia szabad kezébe adta a poharat, aki bekapta a szívószálat, és játszott tovább.
Anyja nagy sóhajtással visszaült a másik székbe, próbált elmerülni a sétálóutca látványában, de keze kissé remegett.
Egy újabb kérésre Dávid felpillantott. Látszott rajta, hogy azt sem tudja, melyik városban van, én abban reménykedtem, hogy az anyját megismeri. Ekkor készült egy gyors fotó, gondolom a nyilvánosságnak a csodás kirándulásról, majd mi távoztunk.
Szívesen magammal vittem volna azt a telefont a kukába, bár azt hiszem, hogy pár éve kellett volna. Már lehet, hogy késő.