Már egy órája, hogy nincs velem.
Sose voltam ilyen nincstelen,
végtelenül kiszolgáltatott –
elhagyott társtalan társ vagyok.
Beadtam hol mi szerelőnek,
gondozza benne az erőket,
melyek már rég az én erőim –
nélkülük az élet merő kín,
mert a technika az emberen
túlnőtt: fogoly lett az értelem
és a tett megfagyott mozdulat,
amit a vérszomjas sors ugat.
Kószálok utcákon, tereken,
pánik az érzelmi keretem,
s mint ki az időből kiesett,
arctalan álarcot viselek…
Szembejönnek a mások:
telefonos adathalászok -
kezükben fortélyos készülék
rendezi a kábult ész ügyét -,
s akkor önt el a friss döbbenet:
ez egy istentelen körmenet,
és csak én láthatom a valót,
amíg telefontalan vagyok:
miként lett végül a bölcs buta,
szorgos szolgává a föld ura…

2018. 11.24.  Csorba Tibor