Köpönyegem kopott, de mégse forgatom,
rajta a likakat sorra befoltozom,
lejárt immár régen a szavatossága
mégsem dobom el én világnak csúfjára.

A szívem is öreg, nem cserélem gépre.
Bár kicsit nyikorog, nem dobom ki mégse.
Percenként százat ver, mint egy ócska vekker,
megtartom magamnak, hiszen másnak nem kell.

Szegény kis Hazámat sem hagyom el soha,
itt rakjatok engem majd a koporsóba.
Ha a fáradt szívem megszűnne dobogni,
akkor sem fogom Őt soha cserben hagyni.

Ha szemfödél nem jut kihülő testemre,
nyíló vadvirággal takargassatok be.
Temessetek mélyen a jó anyaföldbe,
hadd nyugodjak én ott békében örökre.