Hallgat a szív, mint egy régi rom,
hol rég lehullt már minden szó,
nem zúg ének, sem panasz,
a némaság oly nyugtató.

Nem hall a világ, nem bánt a lárma,
kívül zord szél fúj, bennem a hiány,
ez a csend lesz magam határa,
hol nem fáj többé a magány.

Csak a lélek rezdül hangtalan,
itt nincs kérdés, sem felelet,
ha gyászolni vágyom, ide jövök,
s ha sírni van kedvem, itt lehet.

Mert minden kő egy régi örökség,
időbe vésett néma jel,
míg lombok közt a fény játszadoz,
a múlt érezhetőn rám lehel.

A vég csak egy megtisztulás,
mint a hófehér, téli csend,
a szív, mely nem dobban többé,
az emlékekkel nekem üzent.

TM