Minden nap egyformán telt, kiment a sziklákhoz, és nézte a tengert. A lágy hullámokat, a csillogó vizet, a távolban lágyan felszálló párát. Reménykedett még mindig, hogy felbukkan az a hajó, ami már egy éve eltűnt.
Apósa hívta a fiát, hogy egy utolsó halászatra még menjenek ki, mert nagy halrajokról kapott hírt. Fia nem akart nemet mondani neki, mert tudta, egyedül is elmenne, de nem bírná, így hajóra szállt apjával. Azóta nincs hír róluk, ő pedig várja mindennap.
Az égen látta a gyülekező felhőket, a szél is felerősödött, belekapaszkodott szoknyájába, hosszú haját összeborzolta. A hullámok lábai szárát csapkodták, de nem érdekelte.
Ott! Ott! Valami jön! Egyre erősebb, magasabb volt minden hullám, lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson. A sziklán megcsúszott, és a vízbe zuhant. Egy nagy hullám a sziklához csapta testét, a következő pedig messzire besodorta a tengerbe. Ő már csak azt érezte, hogy átölelik, ringatják, és a fülébe súgják, megjöttél!