Úgy simulok bele a nagyvilágba,
mint tenger, a partjának karjába.
Bennem örökhű életremények,
tudom, ide mindig visszatérek.

Bölcsőmként szeretve ringok én,
ölének csillanó hullámrejtekén.
Ha benne néha talán elveszek,
teremtőm nekem bocsássa meg.

Hullámfodrain vagyok néha hab,
napfényben csillogó, szép pillanat.
Haragvó felszínén dühöm, ha van,
szeretve akkor nyugtatom magam.

Millió évek vajon mit sugallanak,
míg fentről rajongva simít a Nap.
Tenger ölelése bölcsőmnek ringása,
majdan földi létemnek halotti ágya.