Milyen parányi az ember,
ha dühöng a természet,
nem kímél senkit,
főleg a gyengéket.

Tajtékzó hullámok a vízen,
az eget sötét felhők takarják,
mérges zölden tombolnak,
a hajót felemelik, majd ledobják.

Szél tépi sikoltva a vitorlát,
korbácsolja a tengert,
a víz dübörgő falként omlik,
mindent elpusztít és elnyel.

Villámok szántják az éjszakát,
mennydörgés dobol a mélyben,
a hajó teste jajszóval recseg,
tudja, nem marad fenn az éjben.

Mikor a sötétség végleg lecsap,
hullámok nyelik az utolsó fényeket,
csak a tenger vad lélegzete marad,
tanúja az emberi életnek.

TM