A tenger azon a reggelen nem egyszerűen víz volt, hanem egy végtelenre nyitott szív, amely hangtalanul dobogott a part kövei alatt. Karjai nem kérdeztek, nem mérlegeltek, csak körém simultak, mintha mindig is ismerték volna a bennem rejtőző repedéseket. Minden hullám egy szelíd mondat volt, amelyet a világ a habok nyelvén suttogott.
   Beléptem a vízbe, és úgy éreztem, mintha egy ősi emlékezet ölelne magához. A tenger nem elnyelt, hanem megtartott. Olyan volt, mint egy türelmes anya, aki tudja, hogy a csend néha többet gyógyít minden kimondott szónál. A só a bőrömön apró csillagokat hagyott, a szél pedig láthatatlan madárként bontotta ki gondolataim az ég felé.
   A horizont csak egy vékony varrás volt ég és víz között, mintha az univerzum ott öltötte volna össze mindazt, amit az ember szétszakít magában.
   Ahogy a nap aranylott a hullámokon, rájöttem, hogy nem én nézem a tengert, hanem a tenger néz engem. Tekintete mélyebb volt minden tükörnél, mert nem az arcomat mutatta, hanem azt, aki lehetnék, ha nem félnék önmagamtól.
   A sirályok fehér gondolatokként lebegtek a szélben, a habok pedig ezernyi apró levélként érkeztek a partra, mind ugyanazzal az üzenettel. Semmi sem marad ugyanaz örökké.
   A kövek türelmet tanultak az időtől, a víz pedig szabadságot kapott a Holdtól.
   Én ott álltam közöttük, mint egy félbehagyott mondat, amely végre megtalálta a saját folytatását.
   Amikor a tenger átölelt, nemcsak a testemet érintette meg. Leoldotta rólam a hétköznapok nyomasztó gondjait, a kimondatlan félelmek rozsdáját és a szívemre rakódott csend nehéz rétegeit. Úgy ringatott, mint ahogyan az alkony ringatja a fényt, mielőtt átadná helyét az éjszakának. Abban az ölelésben nem volt múlt és nem volt jövő, csak a végtelen jelen, amelynek szívdobbanása egybeolvadt az enyémmel.
   Amikor végül kiléptem a partra, a tenger nem maradt mögöttem. Magammal hoztam a hullámok lüktetését, mint egy láthatatlan kagylót a mellkasomban. Azóta is, valahányszor becsukom szemem, meghallom a habok halk lélegzetét, és most már tudom az élettől, hogy vannak ölelések, amelyek soha sem engednek el. Csendesen tovább hullámoznak bennünk, s tőlük mi magunk is egy kicsit tengerré válunk.

TM