Nem éltem eddig kegyelemkenyéren,
kérem ne adjatok a számba amorf,
keserű falatot, nem kell a szánalom,
abból már van egy jó pár halom.

Agyonnyom az a hatalom, mely a
lelkemen karmokkal hasított sebekbe,
maró gúnyok savát befecskendezte, s 
elkezdte csontomról lehántani a létet.

Kevés már az mi éltet, kiöltétek hitem,
nem számít semmi sem, csak lebegek
ég és föld között, mint szappanbuborék,
mit a lég hirtelen gonoszul szétrepeszt.

És egyre csak epeszt a vágy, hogy ne éljek
itt tovább, mert a súlyok földre húznak,
boldogság, öröm, mind a múltba hullnak.
Szerelmes emlékeim sorra megfakulnak.

Pedig én szállni akarok, széttárt karokkal,
szállni egyre feljebb, felemelt fejjel fel-fel
a mennybe, hol bárányfelhőn megpihenve,
mélybe látok, s majd csillagot szórok Rátok,
átkozott és áldott, őszinte és álnok Jóbarátok.