A legidősebb nővérem Julika.  Olyan nagy a korkülönbség közöttünk, hogy valójában nekem gyerekkori emlékeim nincsenek is róla. De egy mégis,  talán öt éves voltam. Egy nagy furunkulus nőtt az orrnyergem közepén. Csúnya, sok gennyel. Julika a doktor bácsiéknál szolgált, így mondták akkor,  amolyan besegítő volt a háztartásba.  
     Ő vitt el engem a doktor bácsihoz. Előtte elmondta neki mi a baj velem, és szigorú utasításba kapta az elvitelemet, mert veszélyes helyen nőtt az a kellés. Így  hívta  a köznyelv. Tiszta ruhát kaptam aznap reggel,  aztán irány a doktorék.  Na , ott aztán lett sírás, rívás, amikor a doktor bácsi azt mondta, ezt bizony el kell távolítani,mert veszélyes a szemre, de az agyhoz is nagyon közel van,  itt sima kinyomásról szó sem lehet. Szóval, föl kell vágni és kitisztítani. Rúgkapáltam, hogy hozzám ne nyúljon, mert kirúgom a kést a kezéből! Egyszóval, erősen hisztiztem, Úgyhogy Julikának le kellet fognia engem a műtőasztalon. Azt ordítottam neki: utállak, meg egyebeket. Később a doktor bácsival jóba lettem, mert kaptam tőle szép orvosságos dobozokat, és az csak keveseknek volt.  
     Nem emlékezem a lakodalmára sem. Húsz évesen férjhez ment. A férjét nagyon szerettem, rendes ember volt. Minden vasárnap jött a templomba előtte mindig bejött meglátogatni a Mamáékat, és mi gyerekek nagyon vártuk, mert mindig hozott nekünk valamit. Pár diót,  almát, ilyesmit. Nagyon messze laktak, -  sikátoron,-  akkor még talán öt ház, ha volt ott. A nagypapa, sógor bácsi, meg Julika. Sikátor  több, mint öt kilométerre van tőlünk. Egyszer elszöktem hozzájuk. A cipőm benne ragadt  a  sárban, út csak szekérrel volt járható arrafelé akkor. A sógor bácsi ment vissza a cipőmért, mert nem tudtam kivenni,  aztán másnap szekérrel vitt haza.   Később én kerültem el az otthontól, így még kevesebbet találkoztunk. Miután beköltöztek a faluba, már nem volt olyan nagy a távolság, többször el tudtam menni hozzájuk. És , mentem is, mert szerettem őket, jó emberek voltak.  Született egy kislányuk, őt is szivesen megdajkáltam.
     Már régen nem laktam otthon, amikor arról kaptam hírt, hogy sógor bácsit baleset érte. Erdészetnél dolgozott,  egy rosszul irányzott fa rádőlt, és nagyon súlyosan megsérült.  Hazajöttem és meglátogattam.  Emlékszem, ahogy az ágyban feküdt,  arra panaszkodott, hogy dőlnek össze a falak! Meg a lábai úgy bedagadnak, hogy nem bír felállni sem. Azt is mondta, kisleányom, -  így hívott, - én már nem gyógyulok meg,  Julikára vigyázzatok. Valóban, pár nap múlva jött a levél,  sógor bácsi meghalt. Fiatal volt, mindössze harminchat éves. Isten nyugosztalja. Hazajöttem a temetésére , pár napot itthon maradtam , és Julikával aludtam.  Esténként az ágyban beszélt nekem a gondjairól. Az aggodalmáról, most mi lesz, egyedül maradt.  Mondtam neki, nem vagy egyedül, van egy kislányod.  Sose felejtem el a  válaszát:    az csak egy gyerek. Vele nem tudom megbeszélni a mindennapi munkákat, tennivalókat. Nem tudom, hogyan lesz most már ezután.
      Mesélt a lánykoráról is. Elmesélte, hogy akkoriban két udvarlója volt. Mind a kettő tetszett neki. De sógor bácsit választotta, mert ő erősebben akarta. Meg a másik fiú vallásilag eltért, katolikus volt, és a családja sem nézte jó szemmel a kapcsolatot.  Aztán, hogy férjhez ment , többet nem gondolt rá.  Annyit tud róla, azóta sem nősült meg. Egy év eltelt. Arról kaptam értesítést, hogy Julika férjhez ment. Csendes esküvő volt, lakodalom nélkül. A kislánya tizenkét éves volt. Elfogadta az új aput. Hogy hogyan történtek a dolgok magától Julikától tudom.  A másik udvarló, megvárta míg letelik a gyászév, és egy nappal utána elment hozzá. Megkérdezte, hozzá menne e feleségül ?  A vallás már nem érdekes, csak tanácsi esküvő lesz.  És,  ő  igent mondott.  Ennyi a történet.
     Ebből a házasságból gyermek nem született. Építettek egy új házat, az előző a kislányé lett.  Ott éltek egyetértésben, amíg  nővérem meg nem halt. Agyvérzést kapott, fél oldala lebénult , és a férje ápolta hat éven át. Jó ember volt ő is.  De,  Julika is az volt. Szerény,  alázatos,  szeretetre méltó. Élt hatvankét évet.                                                                 
Köszönöm Istennek, hogy  a testvérem lehetett.