Nem régen volt, ám megesett,
nagy sztori lett, cifra eset.
Valahol a sivatagban,
megérkezett holtfáradtan.

Szegény, boldogtalan teve,
bizonytalansággal tele,
igen erősen tántorgott,
kapun épp csak átvánszorgott.

Étlen-szomjan kimerülve,
oázisban elterülve.
Kifújta magát szuszogva,
mikor megkordult a gyomra.

Megállapítható tényként,
mint egy igazolványfénykép,
az ablakkerethez lépett,
és a konyhába benézett.

A séfnek ma minden rossz volt,
akit látott, ledorongolt.
Üvölt magából kikelve.
Kutya sem fekszik jó helyre!

Azért üti a palávert,
mert a komisz sors alávert.
Éjszakája álmatlan telt,
ráadásul, bal lábbal kelt.

Az üst körül sürgölődtek,
miben gombócokat főztek.
Túróst, dióst, lekvárosat,
szilvást, eprest, fahéjasat.

Ott állt, bámult szegény állat,
csaknem lerágta a zárat.
Nyála csorgott sóvárogva,
szemlélődött kóvályogva.

Vezért nézte, azt a vandált,
ki egrecérozta a bandát.
Felhorkant, mert elmélázott.
Megfordult az, reá váltott.

Szeme az ablakra tévedt,
meglátta szegény tevénket.
Nyomban feléje harsogta,
rekedt hangján rikácsolva.

Nem kap gombócot a teve!
Rögtön meggebedhet bele!
Lelóghat térdig is már ma,
szeme tülkös két kocsánya!

Akármeddig háboroghat,
de gombócot akkor sem kap!
Nem kap biz, azt ne is várja!
Elmehet a bús.... csudába!

Gombócot nem kap a teve!
Bár harapná, epekedve!
Ha behorpad mindkét púpja,
mint Badacsony bazaltkúpja!

Ha Vezúvként égbe állva,
vagy akár a Himalája,
fölött az éhsége átcsap!
Egyetlenegyet sem kaphat!

Nem lehet rá oly nyomós ok,
hogy ő kaphasson gombócot!
Ha kínjára apellálva,
feje tetejére állna!

Eltévesztette a házat,
ez nem szeretet szolgálat!
Hová egymás után sorjáz,
sok csavargó, éhenkórász!

Idejön a száját tátva
kéregetni kunyerálva!
A napsütést eltakarja,
ki dolgozik, azt feltartja!

Ledarálva, mind egy szuszra,
ezzel a mérgét kifújta.
Minden dühét kilehelte,
hogy e szegényt, így lecseszte.

Éhes tevénk nagyot nézett,
szomorúan, tompán fénylett
szeme tükrén vágy, a katlan,
benne számos jó falatban.

Tűz füstjétől, gőzfelhőben,
zuborogva, forró vízben,
ínycsiklandozóan főttek.
De az ebédjének... lőttek!

A szűrőt mártva, halászva,
kimerték mindet a tálba.
Hull rá aranysárga morzsa,
porcukorral hintve, szórva.

Az ablaknak háttal fordul,
lassan indul, majd meglódul,
daliás kiállásával,
dallamos szép járásával.

Főnök, aki sokat eszelt,
kifárasztotta a csevej.
Ő is elment... arra hátra,
lepihenni a raktárba.

Fazekát tűzhelyre téve,
megnézte, mi van ebédre.
Kakaspörkölt galuskával.
Ivott rá jó pár pohárral.

Közben a kis süldő kukta,
a tevénket visszahívta,
jó nagy tányért megpakolva,
az ablakba elé tolta.

Nem is sokat tétovázott,
azon nyomban nekilátott.
Egyfolytában falta-rágta,
ismét tele lett a tálja.

Magát sokat nem kérette,
utolsóig mind megette.
Melegében, úgy jól lakott,
levegőt is alig kapott!

Hálásan reájuk révedt,
megköszönve a jó étket.
Hűsölni megy, csak nem köhög?
Dehogy, hatalmasat böfög!

Főszakács, az étekmester,
nem volt ő oly gonosz ember,
csak izgága, nyughatatlan,
olykor kiszámíthatatlan.

Durcás, rosszkedvű, morózus,
Kötözködő, rigorózus,
ám nagylelkű, s igazhitű!
ISTEN bizony aranyszívű!

Vörös bora jól elnyomta,
félálomba bódította.
Ébredez, nem morc, szeszélyes,
Vidor lett, kedves, kedélyes.

Dérrel-dúrral visszatérve,
már a tevét keresgélte.
Hová lett e szegény pára?
Merre mehetett, ki látta?

Keressétek meg ízibe!
Azonnal hozzátok ide!
Kilenc-tíz merőkanállal,
adjatok neki egy tállal!

Ha éhes még, s megint kérne,
ismét tegyetek elébe!
A kukták sebesen forogva,
fogtak egy nagy tálcát, hozva.

Sivatagból érkezettnek,
ki így kétszer étkezett meg.
Gombócát mind eltüntette,
magát pukkadásig ette.

Így ért véget a történet,
ez bárkivel megtörténhet.
Ezért hogy ha igyekeztek,
néhány gombóc jut még nektek.